Hatodik rész - Maradj velem...

Holaaa. Meghoztam az új részt, de mielőtt elolvasnátok, EZT a videót feltétlenül nézzétek meg. Azt hiszem ehhez még angol tudás sem kell, hogy megértsétek a lényegét.

Dorcii

"Miért az megy el, aki boldog, aki szeret? 

Miért marad apa nélkül egy ártatlan gyerek? ..."

"Majd lassan eljött az este 7 óra..."

Éles ajtócsapódásra riadtam fel, lesétáltam a nappaliba és óvatosan tekintettem a bejárati ajtó felé, amely hangos nyikorgásokat hallatva tárult ki. Egy sötét alak körvonala kezdett kirajzolódni előttem, nem tudtam mit tegyek. Futni akartam, de lábaim földbe gyökereztek. A férfi közeledett felém, én pedig nem tudtam mozdulni. Összeszorítottam a szemeimet, hogy véletlenül se lássam mi fog következni. Csupán a parketta nyikorgását és a halk nyöszörgésemet lehetett hallani a sötét szobában.

 - Sophia, Sophia, ébredj fel! - rángatta valaki  vállaimat.

Sikítva ültem fel az ágyamban.

- Csak egy álom volt. Csak egy álom - suttogta fülembe anya, miközben szorosan magához húzott.

Mióta Niallel elmentem vacsorázni és következő nap a fiúk haza utaztak valami megváltozott. Nem bírtam a házban maradni egyedül. Anyának muszáj volt az üzleti útjáról haza utazni, hogy velem legyen, de ez sem tarthat örökké. Több mint két hónapja nem járok dolgozni, és még a lábam se tettem ki a házból. Érzem, hogy valami rossz fog történni. Anyát tegnap felhívták, hogy kötelező vissza mennie Amerikába különben kirúgják.

- Akkor én megyek. Vigyázz magadra, nem lesz semmi baj. - ölelt meg szorosan.

Csak magamhoz húztam és egy puszit nyomtam az arcára. Hangtalanul figyeltem ahogy a taxihoz sétál, bepakol és elindul több ezer kilométerre. Egyedül maradtam. Senki nincs aki megmenthetne a bajtól. Érzem, a csontomig hatol a tudat, hogy baj lesz. Hangos telefon csörgés zökkentett ki a gondolatmenetemből.

- Jó estét, Sophia Stylest keresem.

- Én vagyok az, tessék.

-  Ma este az apját, Bob Stylest súlyos autóbaleset érte. Életveszélyben van.

A szavak villámcsapásként értek. Lehet, hogy az apám meghal, úgy hogy még el sem búcsúzhattam tőle?! Az nem lehet.

- Máris ott vagyok - szóltam hosszas csönd után a telefonba.

10 perc alatt a kórházban voltam. A nővérpulthoz rohantam, elhadartam mindent amit tudni akartam, majd a sürgősségire siettem. Gyors pillantást vetettem az aggódó hozzátartozok között hátha egyik családtagom pillantom meg. Éppen átfutottam szememmel az egyik padot amikor egy ismerős személyre kaptam tekintetem. Arcát hatalmas kezeibe temette amiket a térdén támasztott meg, vállai remegtek ebből következtetve arra, hogy sír. Rohamos léptekkel sétáltam hozzá és ültem a mellette lévő üres helyre. 

- Ugye nem fog meghalni? - kérdeztem halkan miközben csak meredten néztem magam elé.

- Nem tudom - szegezte rám feldagadt, vörös szemeit Harry.

- Mióta vagy itt?

- 1 órája.

- Félsz?

- Félek.

Nem válaszoltam. Ez volt az a mondat amit nem akartam hallani. A testvérem aki ellőttem mindig azt mutatta, hogy erős és semmi nem törheti meg, most azt mondta fél. Záporként kezdtek a könnycseppek hullani a szememből. Fejem Harry mellkasába fúrtam és csak zokogtam. 

Nem igazán érzékeltem az időmúlását csak az tűnt fel, hogy az orvos rezzenéstelen arccal közelít felénk.

Próbáltam kiolvasni arcvonásaiból bármilyen információt, de próbálkozásom csődöt  mondott. Túlságosan is semmit mondó arccal közeledett. Vészesen közeledett. Azt vártam, hogy hatalmas mosollyal az arcán hozzánk rohan azt üvöltve életben van. Nem így történt. Lassan, megfontolva minden egyes lépését elénk lépett.

- Sajnálom. Mi mindent megtettünk amit lehetett - szegezte sötét szemeit a kórház ízléstelen koszos fehér színű csempéjére.

- Nem lehet, az lehetetlen. Nem halhat meg - üvöltöttem miközben a kórterem felé rohantam.

Feltéptem az ajtót és apa mellkasára vetettem magam. 

- Nem hallhattál meg. Ez is csak egy álom, ebből is felébredek mint a többiből. Szeretlek! Nem hagyhatsz itt - kiabáltam torkom szakadtából - Nem hagyhatsz itt egyedül. Szükségem van rád. Harrynek is, anyának is. Mindenkinek szüksége van rád. 

Két erős kéz ragadott meg a derekamnál és vonszolt ki. Kapálóztam, üvöltöttem, sírtam.

Kiszabadítottam magam a kezek fogságából és falnak dőlve lecsúsztam a csempére. Abban a pillanatban semmi másra nem vágytam jobban minthogy újra kislány legyek, apu kezét fogjam és a bátyámat kergessük a kertben miközben anya a verandán ülve nevet rajtunk. Újra egy tökéletes családban akartam élni ahol minden tökéletes, a baj pedig messziről kerül el minket.

A kórteremből halvány beszéd foszlányok hallatszódtak ki:

Sajnálom. Szeretlek. Vigyázni fogok rájuk. Mindig emlékezni fogok rád. Te vagy a hősöm.

Elég volt ezt a pár szót meghallanom ahhoz, hogy tudjam Harrynek is fáj. Hisz miért ne fájna? Ő is ember. Ő is elvesztette az édesapját. Csupán nekem nem akarja mutatni. Ez előtt a nap előtt még soha nem láttam sírni. Soha nem láttam, hogy megtörik. Mindig is egy életvidám fiú volt akiben túlpörgött az adrenalin. Ő az én legjobb barátom. Rossz őt így látni. Minden egyes alkalommal azt kívánom, bárcsak ellehetne minden rosszat törölni ami Harryt szomorúvá teszi. Nem lehet. Csodát nem tehet az ember. 

Valaki mellém ült.
- Minden rendben lesz - nyomott egy puszit a fejemre.
- Maradj velem.
- Veled maradok bármi történjék is. Én mindig vigyázni fogok rád.
- Köszönöm.
A kórterem ablakához sétáltunk. Az ágyon már csak egy fekete zsák volt. Örökre elbúcsúztunk tőle...
Hiányozni fog. Neki véget ért a versenyfutása az idővel. Bárcsak nem így történt volna. Bárcsak visszatekerhetnénk az időkerekét, hogy mindent megváltoztassunk.


- Részvétem
- Részvétem - jöttek sorba az emberek.
Az egész temetést végig sírtam. Lábaim remegtek mikor a koporsót a földbe engedték. Már csak a fiúk és én maradtunk hátra. A sírhoz sétáltunk és sorban elbúcsúztunk.
Ez az idő rádöbbentett, hogy az élet csak egy fogalom. Senki nem tudja mikor kezdődik és majd mikor fejeződik be. Van akinek hosszabb van akinek rövidebb. Nem állandó. Ennek a fogalomnak az időtartamát csak egy valaki tudja ott FENN...